Mert innen indul az egyetlen véna, ami egészen a szívig hatol.
Szavak. Naponta elszalasztod az alkalmat, nem egyet, többet is. Nem törődsz vele. Különböző helyzetek vicsorgó játékaként éled meg gyakran, hogy ki kellene mondani, de nem. Mégsem teszed. Visszanyeled, elhallgatod. Akár dühödben, akár bosszúból, örömedben vagy bánatodban vagy pusztán az élet megszokott közönyével tudod magad mögött, mintha mi sem történt volna. Elfojtod vagy kiírtod, vagy egyszerűen csak nem veszel tudomást róla.
Amikor ott van, és mondhatnál valami csúnyát, rosszat, mert megérdemli, de mosolyogva inkább legyintesz és kussolsz. És belül forr tovább valami, ami már elkezdődött veled együtt.
Amikor ott van és látod, amikor mondhatnád csak úgy, de nem teszed, mert úgy gondolod, lesz még alkalom.
Amikor mondanád, de miért? Mi értelme? Amikor nem mered kinyögni, mert félsz… vagy nincs kinek.
Amikor szándékosan nem mondasz semmit, hogy ne csak téged marjon a düh, akkor belül forr tovább valami, ami már megállíthatatlan. Amikor ott van és tehetetlen, és érzed, hogy nincs remény, legalább akkor… De nem… Nem mondasz semmit. Majd máskor. De aztán nem lesz máskor. Vége. És ott maradsz magadban, velük, azokkal… Akkor belül kirobban valami, ami már megállíthatatlan és megmérgez.
Amikor történik valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar. Lassan, csendben.
Van, hogy eljön az a pont, hogy egyszerűen csak szeretsz valakit. Nem azért, mert az a valaki jó vagy rossz, nem azért, mert valamilyen. Egyszerűen csak szereted. És még csak azt sem jelenti, hogy onnantól fogva ásó, kapa, nagyharang. Ahogy azt sem, hogy soha nem fogjátok megbántani egymást. Egyszerűen azt jelenti, hogy szereted szívedből. Néha azért, amilyen, néha pont annak ellenére. És tudod, hogy az a valaki is szeret téged, néha azért, aki vagy, néha meg pont annak ellenére.
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.A veszteség az élet része. Addig nem is szerethetünk igazán valakit, amig rá nem döbbenünk, hogy egy nap elveszíthetjük. És amikor elveszítjük úgy érezzük, hogy vele együtt minden odaveszett és mintha soha többé nem lennénk képesek szeretni senkit.
De képesek vagyunk.
És arra is rájövünk, hogy a gyász ajándék, ami által megtanuljuk még jobban becsülni azt, amink van.Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz…
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.Hányszor jutottál odáig, hogy odaállj valaki elé és megkérdezd: szeretsz te engem?! Kérdés nélkül talán nem tudod? És ha nem tudod, mert a szíved olyan vak, hogy nem látod – meg lehet ilyesmit kérdezni egyáltalán?!
Nem szánalmas kérdés ez?
Nem koldus kérdés ez?
És mit lehet erre felelni?
„Sajnos nem szeretlek.”
Van ember, aki ezt kimondaná? Még akkor is, ha így van? Lehet egy ilyen szívfacsaróan szánalmas kérdésre azt válaszolni, hogy „nem szeretlek, és hagyj békén?Vagy ha azt válaszolja neked valaki, mint Péter, hogy „Szeretlek”, megnyugtat talán?
Hiszen jól tudod, hogy nem szeret – azért kérdezed!
Tudod, hogy hazudik.
Miért kérded hát mégis?
Azt hiszed, ettől majd jobban fog szeretni?
Azt hiszed, megsajnál és megszeret?
Sőt éppen fordítva lesz! Egy ilyen szánalmas kérdés csak a kellemetlen, rossz érzést növeli a másikban, és ösztönösen még hátrább lép – a koldusok között is inkább a szemérmesnek adunk, a követelődzőtől menekülünk.Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit, és nem tud vele élniNem számít, hol élünk, nem számít, kik vagyunk - korlátok vesznek körül. Némelyik valódi, némelyiket csak odaképzeljük. Sokan közülünk önként elfogadják ezeket a korlátokat. Mások egyenesen kénytelenek így tenni. De olyanok is akadnak, akik úgy érzik: muszáj kitörniük, még akkor is, ha az, ami a korlátok túloldalán várja őket, egyszerre ijesztő és ismeretlen.
